Best Dance Rádió Csak Fiatalosan !

Bolyongók: két székelyföldi mászta meg a Kilimandzsárót

(Forrás: maszol.ro)

A Kilimandzsárót mászta meg, az élményeit YouTube-csatornán dokumentálta a székelyudvarhelyi Józsa Levente fotós-videós és barátja, Mózes Tamás. Az 5895 méter magas kalandozásról, a filmezésről, a tervekről Józsa Leventét kérdeztük.

Tavaly az I have a brick in Kenya projekttel már eljutottál Kenyába, miért akartál visszatérni ide?

2015-ben a teljes utamat az államvizsga-filmem elkészítésére szántam. Ottlétünk alatt kilencven százalékban csak a filmmel és az eltervezett projektünkkel foglalkoztunk, már akkor megígértem magamnak, hogy egyszer újra visszamegyek. Egy naplementét képzelj el a Viktória tó partján. Az önkéntes házunk előtt ültünk a csapattal, hosszú nap volt az, jól esett a helyi sör. Valaki bedobta a témát, hogy egyik évben meg kell mászni a Kilimandzsárót. Azt válaszoltam, „abban az évben fogok visszatérni én is Kenyába”. Így történt. Bár nem számítottam arra, hogy már a következő évben el fog érkezni ez a pillanat, de fél évvel a hazaérkezésünk után szóltak, hogy komolyan gondoltam-e, mert elkezdik összeszedni a csapatot a hegy megmászásához. Úgy éreztem akkor, eljött az az idő, amikor saját magamra is időt kell szánnom. Komolyan fel kell készülnöm erre az útra, és mivel sosem hagynám otthon a felszerelésem, egy olyan dolgot kell kitalálnom, ami egy picit új számomra, és amit egy kis komolytalansággal, a magam és mások szórakoztatására is csinálni tudok. Ahogy teltek a hónapok, tudatosult bennem, annyi mindent kipróbáltam már ebben a szakmában, 2016 végétől a videóblogolást is kipróbálom…de nem fogok otthon kamera ülni. Utazócsatornát akarok.

Ezúttal három hétig voltál Afrikában a csapattal. Hol jártatok, mire volt elég ez az idő?

Voltak pillanatok, amikor azt éreztem, rengeteg ez a három hét, voltak élmények, amik bárcsak sokkal hosszabb ideig tartottak volna. Mint mindig, minden projektemnél, itt is azt érzem utólag, a nyersanyag kívánt volna még sok mindent. De félre kell tennem ezt a „rossz” szokásom, és azzal kell gazdálkodjunk, amink van. Ez a közel három hét rettentően tartalmas volt. Odaérkezésünk első napján már célba vettük a hegyet. A határátkelés utáni reggelen már sétáltunk a hegy lábán felfele. Hat napig tartott a Kilimandzsáró meghódítása, leérkezésünk után a kenyai Maasai Mara Nemzeti Rezervátumba utaztunk. 3 nap szafariban való „bolyongás” (milyen jó ez a szó, egyre jobban minket jellemez) után bekapcsolódtunk ismét Brick in Kenya projektbe, és újból meglátogattuk a Rusinga szigeten levő kis iskolát. Egyik helyszín sem marad epizód nélkül, és mindenhol elindítottuk a kamerát, ha olyan helyzetbe csöppentünk, amit úgy gondoltunk, megéri felvenni. Nem maradtunk sehol izgalom nélkül, bárhol jártunk, esett elénk olyan téma, amit felvettünk, szépen leporoltunk, és elraktároztuk a memóriakártyáinkba. A hegy esőerdőin keresztül, a sziklás, hamus, kínkeserves csúcstámadáson át a minket hülyének néző maszájokig mindennel találkoztunk, és ez csak az első 6 epizód volt. A sziget és környéke rengeteg érdekességet magával hordozott. Bemutatjuk majd az ottani iskolát, beszéltetünk helyieket, foglalkozásokkal ismerkedünk, de lesz ottani fodrászat, és professzionális fotóstúdió bemutatása is.

Hogyan zajlik a felkészülés a Kilimandzsáró megmászására? És hogyan magyaráznád el fotelben ülőknek, hogy egy hegymászás mit jelent az ember számára?

Sokan kérdezik, és próbálok mindig egy más oldalról közelíteni a témához. Eddig egy válaszom se tükrözte tökéletesen a valóságot, és talán ez jellemzi a legjobban a hegymászást. Az, hogy mennyire változatos érzelmeket vált ki az indulás, az út, és a csúcstámadás.  Nem akarok én kijelentéseket tenni, mint ahogy a Bolyongó epizódjaiban sem fektetünk le szabályokat. Ezek átélt helyzetek, melyeket személyes tapasztalatokból mesélek. Lesznek, akik magukra találnak benne, és lesznek, akik sokat hozzá tennének még a mondandóinkhoz. A Kilimandzsáró nem igényel hatalmas testi felkészülést. Nekem kitűzött cél volt rendbe szedni a kondíciómat, de ezt csak és kizárólag magamért tettem. Ahogy említettem, számomra ez egy jó megpróbáltatás és személyes tréning volt, nem csak testben, fejben is. Nem akartam úgy útnak indulni, hogy legalább egy félmaratoni távot nem tudok lefutni, ez kellett ahhoz, hogy úgy érezzem, felkészültem. A mentális része csak a hegyen tört rám igazán. Ott éreztem azt, mennyire fontos a tetteinkben, hogy mennyire vagyunk motiváltak, hogy ott van-e az a kicsi mozgatóelem, ami felvisz a csúcsra, de ami a mindennapjainkat is mozgatja.


  • Azokra a készülődésekre, amiket bármilyen kódexben, utazási útmutatóban el lehet olvasni, azokra nem is térnék ki, egy biztos, a leírt öltözési szokások a hegyen, és ezeknek fontossága tényleg aranyszabály. Nem viccből írnak azokról a túracuccokról, azokról a komoly hálózsákokról és az életmentő apróságokról.

A hegymászás, hegyi túrák szerintem tökéletesek arra, hogy oda figyeljünk önmagunkra. Egy nyugodt, lassú, kimért és pontos folyamat, melyben időd van gondolkodni, időd van figyelni a részletekre. Meglátod a szépet, megérzed a rosszat, és ahogy telik az idő, megismered a gyengeségeid. A túra előtti futások alatt már észrevettem, nekem, mint filmes-fotósnak naponta szükségem lenne ilyen órákra. Fotelben ülve, de autóból, vagy buszból sosem látsz olyanokat, amiket futás, bringázás, túrázás, vagy akár egy séta közben veszel észre magad körül. Gyönyörű helyen élünk, és nem adnám semmiért.

A hegyen ezt átéled sokszor. Nincs telefon, nincs határidőnapló, nem tudod megnézni ki like-olta a profilképed, de még csak üzenetet sem fogsz kapni. Ez enged időt arra, hogy átgondold a mindennapjaid, és nem mondom azt, hogy megváltoztam, ez hülyeség lenne és egy hatalmas klisé, de tanultam egy kicsit magamról, amit itthon nehéz…vagy nincs időnk rá…vagy elfelejtünk.

Elkészült egy sorozat is, a Bolyongó YouTube-csatornán. A dokumentumfilmnek két oldala van: az egyik a kamera mögött álló fél, a másik a kamera előtti. Hogyan sikerült kapcsolatot teremteni az ott élőkkel?

Nem nevezném dokumentumfilmnek. Van már egy dokumentumfilmem és az közel sem hasonlít erre, sem elkészítésben, sem előkészületekben, sem pedig végtermékében. Nagyon nehéz behatárolni a dokumentumfilm meghatározását (és most belelapoztam az államvizsga dolgozatomba), a mi anyagainak is valóságot mutatnak be, valós tényeken alapulnak, de valahogy még sem sorolható egy dokumentumfilm műfajába… de várj, honnan tudjuk mi nézők, hogy egy dokumentumfilm valós eseményeket mutat be?

Talán majd egyszer újra elő fogom venni ezt a hatalmas nyersanyagot, amiből majd összevágom a Bolyongó című dokumentumfilmet. Egyelőre marad a cím egy kis videoblognak, melyet hetente közvetítünk egy YouTube csatorna segítségével. Nekünk folyton kapcsolatot kellett teremteni, de nem csak az ott élőkkel, hanem saját magunkkal is. Olyan dolgot próbáltunk néha belevinni, amit előtte sosem gyakoroltunk, és ez a tapasztalatlanság érződik is nagyon helyenként, de mi próbáltunk a kamera előtt is beszélgetni, érzékeltetni az ott történő eseményeket. Távolt állt eddig tőlem a kamera másik oldala, de gyakorlom, talán majd a következő projektben sokkal könnyebben fog működni.

Vannak és lesznek benne megszólalok, akik helyiek, de nagyon nyitottak erre. Akikkel közelebbi kapcsolatba kerültünk sosem utasította vissza azt, ha kamerával kérdeztük őket. Mivel jól beszélik az angol nyelvet, nem okozott gondot a kommunikáció velük (vagy talán pont mi okoztunk a nagyobb problémát).

Mire figyeltetek oda a filmezésnél? Ilyenkor mi a fontos szempont, a szubjektív nézőpont, vagy egyfajta objektív vagy annak vélt szemlélet? Hogyan válogat az ember a nyersanyagban?

Fent már említettem, nem célunk egy ismeretterjesztő filmet létrehozni, amiben kötelező szabályokat fektetünk le. A saját megítélésünk szerint mutatjuk be a hegyet, a szigetet, de a maszájokat is. Lehet, hogy a következő ott járó turista teljesen mást fog átélni, ezért mi nem vagyunk hibásak. Nem vagyunk földrajz szakosak, nem kutakodunk törzsi szokások után, de még csak profi hegymászók sem vagyunk. Mi csak kitűzünk egy célt, majd elbolyongunk oda… közben meg le-letérünk az előre eltervezett úrtól. Nem hiába lett ez a nevünk.

Saját magunkkal szemben vannak szabályok, melyek azt szeretnénk, ha stílusjegyei lennének a sorozatnak. Számomra fontos, hogy a filmes tudásaimat néha elrejtsem bennük. Sok időt fordítok a zene kiválasztására, elég sokat bíbelődőm a vágással, de ott terepen is figyelni próbáltam elég sok dologra, amiket az elmúlt években megtanultam. Természetesen a helyzetek/körülmények, a stáb, a felszerelés hiányai sokszor nem engedték, hogy professzionális anyag szülessen, de nem is kell ennek olyan tökéletesnek lennie, nem erről szól.

Van egyfajta rend a fejemben, amelyet hetente követek. Mindenképp megtartottam azt a kronologikus sorrendet, ahogyan az anyagok születtek. Ahogy ott is végig mentünk a helyszíneken, az epizódok is így következnek egymás után. Tökéletesen rendezett nyersanyagom van, rengeteg számozott mappában eltárolva. Én egy picit ilyen vagyok, akinek, ha a szigetről kell egy jelenet melyet egy helyi templomban forgattunk éneklő asszonyokról, akkor kikeresem a hatodik mappának a harmadik al-mappájából, mert tudom, hogy ott találom. De fontosnak tartom azt is, hogy az elején, a végén, vagy akár közben elrejtsek egy-két poénos részt, vagy akár bakivideót, melyek spontán készültek, és miközben a nyersanyagot bogarászom, mindig félre teszem ezeket. Pont olyan fontosak, mint az előre eltervezett képek, vagy mondatok.

Mik a további elképzelések – ha vannak – ezen a téren?

Úgy érzem, a szigeten történtek meg fognak bírni még egy hónapig is akár heti egy epizódot. Ez bele fog mászni az újévbe, és az újév kezdetével nekünk is el kell dönteni, mi lesz a folytatás. Rengeteg az ötletünk, és nem ígérjük, hogy ekkora út lesz a következő is, de közelebbi helyszínekben is látunk rengeteg fantáziát, melyek kimeríthetetlenek. Mi szívesen bolyonganánk a jövőben is, de ehhez éreznünk kell a fontosságát, és azt, hogy van egy tábor, aki igényli a folytatást. A követőinken, nézőinken fog múlni az, hogy nekivágunk-e a második évadnak, vagy sem, hisz amellett, hogy magunkért kezdtük el, a feliratkozókért is dolgozunk minden héten.